Azt hiszem ez egy olyan vita, amelynek se vége, se hossza. Közben magamban meg csöndesen azt gondolom, hogy ott lezárható, ahol elkezdődik, a gyógypedagógiai tanulmányaink során begyűjtött attitűdök és rugalmasan alkalmazandó nyitottság bedobásával legalábbis mindenképpen. Az e-könyvről volt szó természetesen, pro és kontra. Élvezve az előnyét annak, hogy itt szabadon szárnyalhatnak a gondolataim és nem szól be senki, ha nem alkotok eléggé objektív véleményt, számomra a kontra érvek teljes mértékben közhelyes és ideje múlt fantáziálásoknak tűnnek. Minden csupán ízlés kérdése, mert az olvasás élménye, tehát az elképzelt jelenetek, szereplők, tájak nem a papírtól vagy a képernyőtől függenek, hanem az olvasó személytől, az pedig, hogy ehhez hogyan jut el leghatékonyabban a szó, hát személye válogatja. Azért izgulni, hogy a könyvek ideje lejárt, felesleges, hiszen amíg kereset lesz rá, addig lesz könyv is. Úgy érzem, nehéz kitörni abból a perspektívából, hogy mint olvasó családok gyermekei, kicsit kívülről, mint egy idegen és furcsa tevékenységre tekintsünk az olvasásra. De meg kell ezt tennünk, nincs mese, nem indulhatunk ki magunkból ezen a téren, ha már legalább egy órát is eltöltöttünk Bánfalvy tanár úr szociológiai előadásain, melyeknek visszatérő figurája volt, a középosztálybeli tanító néni és a matyó hímzéses vászonnal beborított naplója, csipke terítője. Igazi ideális ellenségemmé vált nekem ez a tanító néni az összes jóindulatával és a "könyv szeretetével" együtt. Tehát kívülről szemlélem a matyó hímzéses olvasó könyvet, meg "denehézaziskolatáskát", meg a Halász Juditot éneklő kazettás magnót, meg a matek példák végeérhetetlen sorát a délutáni fényben nehezen kiolvasható táblán. Ismerem őket mind, de nem vagyok benne biztos, hogy viszont látnám őket a saját osztálytermemben. És ugyanígy kívülről szemlélem azt a rengeteg új eszközt, amit gyakorlatilag el se tudok képzelni: nem foglalnak sok helyet, de sokat tudnak és sok mindenkinek segítenek: nekem is meg nekik is, nekünk. Úgy gondolom, hogy ez a nyitottság, amire az olvasás is nevelhet és amire magunkat is rá kell nevelni. Ez a differenciálás, hogy tényleg azt az eszközt alkalmazom, ami egyben kompetenssé tesz és kihívást is jelent. És igen, ez a life long learning, hogy nem csak az számít tudásnak, amit az egyetem 4-6-10 éve alatt megszerzek, hogy nem áll meg a fejlődés a diplomám megszerzése után. Végülis kapcsolatot szeretnék az én világom és a gyerekek világa között, miért ne nyithatnék én is, ha már ezt a nyitottságot várom el tőlük?